"Egyszer egy indiai hercegnő az édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely a szomorú napokon vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt. Egyetlen szót vésett bele: elmúlik...!"

Az idő enyhít mindenen. Csak ki kell tartani és bízni magunkban. Ki kell bírni, hogy akármennyire is szeretnénk vele beszélni, látni a mosolyát vagy megérinteni az arcát, nem lehet. Ki kell bírni, hogy ha mégis ott van, nem mutatni szívünk remegését. Ki kell bírni a lelkünkbe hasító fájdalmat, mely eleinte ostorcsapásként ér, ha mással látjuk vagy csak épp tudjuk nem a miénk. A hatalmas fájdalom amit az ostorcsapás éget belénk egy idő után enyhül, hozzászokunk és végül már meg sem érezzük. Ki kell bírni, hogy a szemünkbe futó könnyeket visszafogjuk és gyorsan eltüntessük mielőtt meglátja. Ki kell bírnunk hogy nem ránk fordít nagy figyelmet hanem másokra a társaságból. Ki kell bírnunk, hogy előtte ne mutassuk mennyire gyengék és összetörtek vagyunk. A legnehezebb viszont az, hogy ki kell bírnunk, hogy nem hívjuk fel, nem írunk neki, nem megyünk oda hozzá az út szélén, ha meglátjuk vagy, hogy ne integessünk nagy mosollyal a buszról.El kell fogadnunk, hogy már nem kellünk, már nem mi jelentjük gyermekes élete középpontját(ha egyáltalán valaha jelentettük..), hogy lesz más, aki miatt majd nem sírunk ennyit és, akinek az illatától ugyanígy libabőrösek leszünk. Lesz más, akinek az érintése ugyanígy éget és, akinek ugyanilyen szép szemei vannak.. És ilyenkor kérdezzük meg magunkat: Lesz más? Igen,lesz! Csak őt el kell felejtenünk,mert amíg szeretjük... Mindenkiben őt keressük. Amíg az ő arcát látjuk magunk előtt, mikor mással vagyunk, addig nem leszünk boldogok. Egyszer mindenki rájön: El kell engednünk...Azt, ami nem is a miénk.